Mindszenty József Emlékirataim c. művében (Budapest, SZIT, 1989, 419–420. o.) így ír rétsági napjáról:

Nyitva az Almássy kastély kapuja. S a nép áramlik felém, egyre csak áramlik, hogy láthassa az ország prímását. Nem akarja elhinni, hogy szabad vagyok; hogy azok a páncélosok nem raboltak el… Tapogatnak, csókolják ruhámat s újra meg újra kérik áldásomat.

Lelkészük vezetésével jönnek nagy boldogan az evangélikusok, majd a kisebbségi katolikusok és a baptisták: legények, leányok, öregek. De régen láttam ennyi örömet magyar arcokon! Ez volt az a bizonyos „csőcselék”, amelytől féltettek engem őrzőim.

Szeretetükkel mintegy meg akarnak kötözni, és még mindig nem akarnak elereszteni: a falu 805 lakosánál sokkal nagyobb tömeg érkezik, és közben már sötétedik. Megáldom őket és végre el tudunk indulni. Ugyanazon az úton haladunk most, amelyen előző évben, halottak napjának éjszakáján ide hoztak. Bánkon és a közbeeső falvakban mindenütt ki kell szállnom: leírhatatlan a nép öröme, szeretete. Körülfognak, nem engednek el.

Hogy érek ma Budára?

Csak Rétságig érünk. Azért hajtottunk arrafelé, mert a rétsági magyar „vörös katonák” szabadítottak ki s parancsnokuk is arra kért, maradjak éjszakára a honvédekkel, hiszen a többiek is látni szeretnének. Egyébként az éjszakai út még nem volt egészen biztonságos.

Az éjszaka folyamán egymásután, nagy számban érkeznek a rétsági kaszárnyába a szabadságharcos fiatalok, egyetemisták, katonák, matrózok, munkások; ezek mind a fővárosból indultak el felém, hogy kiszabadítsanak. Elkéstek. De most ők is minden áron fel akarnak kísérni Budára.

Éjféltájban megérkezik Kovács Vince, a váci felszentelt püspök titkárával. Üdvözölnek, szállásra hívnak Vácra.

– Én már csak a szabadító honvédeknél éjszakázom – feleltem. Lefeküdni azonban – bár szállásomat oly gondosan előkészítették – még mindig nem tudok. Állandóan új csoportok érkeznek s jönnek a tisztek, a honvédek, családtagjaik, civilek, diákok. Hajnali 4 óráig tart s aláírásokat kérnek tőlem, s amikor a fáradtságtól és meghatottságtól kimerülten ledőlök, elgondolkozom:

– Milyen jóságos vagy Uram és Istenem! Nagy a Te gondviselésed! Mennyi sanyargatást és bajt mutattál nekem: és hozzám fordulva életre keltettél: és a földi élet örvényeiből visszavezettél és megvigasztaltál engem (Zsolt 70,22–23).

Igaz, hogy a fővárosi szabadságharcosok véráldozata és a bátor rétsági honvéd-páncélos egység tárta fel előttem a kaput, amely a kriptából az élet felé vezetett. De Isten kezének voltak eszközei. Isten keze játszik – emberi cselekvéseken és műveken keresztül – a világtörténelem végtelen orgonáján. Ő az, aki leoldja a rabbilincseket is (Zsolt 145,7). Ő az, aki az emberek fiai közt csodálatosakat cselekszik.

Az Úr küldötte eszközeit és kiragadott, mint az apostolt Heródes kezéből, életfogytiglani rabságomból. És ellenségeim várakozása semmivé vált.

Október 31-én reggel 6 órakor indultunk a rétsági kaszárnyából: katonai diadalmenetben, virágot hintő, ujjongó közönség sorfala közt. Katonai autón megyek. Impozáns a menet; harci kocsik, rohamlövegek, ragyogó arcok … Pallavicini-Pálinkás őrnagy, Spitz és Tóth főhadnagyok ülnek mellettem, Ruhoczki volt a gépkocsivezető.

Még előző éjszaka akartam Budára vagy Esztergomba érkezni, a katonák kérésére azonban reggelig maradtam Rétságon. S amint most a falvakon lassítva, és áldást osztva haladtunk át, mindenütt megszólalnak a harangok, hull a virágeső és örömmámor ujjong felénk. Vácott, Újpesten megállunk; lépésben tudunk csak hajtani, a tengernyi nép mindenütt lelassítja a menetet.

Ledöntött orosz emlékeket, sérült épületeket, szünetelő gyárakat látok – és boldog megkönnyebbült emberi arcokat. Akik közel férnek hozzám, simogatnak, gyűrűmet csókolják. (Kádárék Fehér Könyve is a „diadalmenet” miatt kesergett; valóban az volt.)