Mindszenty keresztút
1. állomás: Pilátus halálra ítéli Jézust
Mindszenty József I. rendű vádlott bűnös a demokratikus államrend és köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntettében, továbbá hűtlenség bűntettében, továbbá külföldi fizetési eszközökkel elkövetetett üzérkedés bűntettében. A népbíróság különtanácsa ezért összbüntetésül életfogytig tartó fegyházra, mint főbüntetésre, tíz évi hivatalvesztésre és politikai jogai gyakorlatának ugyanilyen tartamú felfüggesztésére, emellett egész vagyonának elkobzására, mint mellékbüntetésre ítéli. (Bírói ítélet Mindszenty József és társai elleni bűnügyben, 1949)
2. állomás: Jézus vállára veszi a keresztet
Somogyból jövet, 1945. szeptember 8-án este tértem vissza püspöki székvárosomba, Veszprémbe. Ott Grősz József kalocsai érsek, a püspöki kar az idő szerinti elnöke már várt rám, és ő közölte velem a Szentatya akaratát: fogadjam el az esztergomi érsekséget. Grősz érsek sürgetett a válaszért, de én fél éjszakai hosszú érvelés után, melyhez Czapik Gyula egri érsek érvei is csatlakoztak, 24 órás haladékot kértem. Nem egy okom lett volna arra, hogy a választást ne fogadjam el: milyen könnyű lett volna nem-et mondani. Ha Kopácsy József sokat vergődött, amikor száz évvel előttem a veszprémi püspökségből az esztergomi érseki székbe emelkedett, mit mondhattam volna én, a jelenlegi körülmények között! Mégis két nap múlva vállaltam a súlyos terhet. (Emlékirataim, prímási kinevezés 1945-ben)
3. állomás: Jézus először esik el a kereszttel
Így a törvénytelenség és a terror eszközeit próbálták felhasználni ellenünk azok, akik a demokráciát és a szabad szervezkedés jogát hirdették úton-útfélen. Mivel mindig a nyomomban voltak, tudták, hogy 1919. február 9-én Szombathelyre utazom hivatalos ügyek elintézésére. Mikor a délutáni vonatba beszálltam, hogy visszautazzam Zalaegerszegre, két egyenruhás rendőr lépett be szakaszomba s azon a címen, hogy „szökevény” vagyok s ezért körözést adtak ki ellenem Zalaegerszegen, letartóztattak. (Emlékirataim, első fogság)
4. állomás: Jézus édesanyjával találkozik
Harmadik fogságom előtt egy évtizeddel írtam az édesanyai szeretetről ezeket a sorokat: „Feletteseid, ha kiszolgáltál, alantasaid, ha hatalmad nem érzi többé; barátaid, ha bajba jutottál: elfelejtenek… A börtönajtóban csak édesanyád vár. Finomlelkű anya a börtönök, fegyházak mélyén… Egyedül ő lép utánad oda. És ha a börtönnél mélyebben vagy, fegyház, siralomház örvényében, ő nem riad vissza.” Amikor a könyvet írtam, nem gondoltam, hogy egyszer majd nyolc évig tartó sötét rabságomnak idős édesanyám lesz egyetlen ragyogó csillaga. (Emlékirataim, a fegyház őrangyala)
5. állomás: Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni
E rettenetes időkben állandóan a hősi halottakra, sebesültekre, deportáltakra, éhezőkre, hajléktalanokra, s a magyar menekülők áradatára kell gondolnom. Az akasztófákra került fiatalkorú diákokra… És a rétsági honvédekre, akiknek bűne az volt, hogy kiszabadítottak Felsőpetényen. Pálinkás (Pallavicini) őrnagy kivégzésének hírét már csak ezért is roppant megrendüléssel vettem. Értem kellett meghalnia. Bár lehet, hogy a bosszúállók mindenképpen végeztek volna vele. Arról is tudósítanak, hogy az Újpesti Forradalmi Bizottság tagjait a Kádár-kormány „népellenes cselekményekért” tartóztatta le, mivel azok a Felsőpetényről visszatérő Horváth Jánost, az Állami Egyházügyi Hivatal elnökét állítólag halálra ítélték (!). S így kapom nap-nap után a szomorúbbnál szomorúbb híreket. A bosszú tobzódik. (Emlékirataim, 1956 és a megtorlás)
6. állomás: Veronika kendőt nyújt Jézusnak
Magamhoz veszek egy töviskoronás Krisztus-képet is, amelyet még novemberben küldött egy ismeretlen hívem ezzel a felírással: Devictus vincit – Legyőzetve győz. (A képet az Andrássy-útra is magammal viszem. A börtönben is velem van. Hogyan maradt meg? – Nem tudom. A tárgyalás napjaiban is ott van és titokban rá-ránézek. Amikor a fegyházban misézni engedtek, ez az oltárképem. A háziőrizetben is ott áll az asztalon előttem. A szabadságharcosok jöttével is ezt veszem először magamhoz 1956-ban. Az amerikai követségen is ennek a „legyőzetve győző” Krisztusnak a képe előtt misézek. Oda is a ruhám alatt, a keblemen őrizve vittem magammal. – Azóta is velem van. Állandóan magamnál hordom. A felirat fele, a legyőzetés rajtam is és az én életemben is megtörtént. De az állítmány, a „vincit” lsten kezében van.) (Emlékirataim, letartóztatás, 1948)
7. állomás: Jézus másodszor esik el a kereszttel
Életem hátralévő részét magyar földön, szeretett népem között kívánom leélni, függetlenül a külső körülményektől, amelyek rám várnak. Ha az ellenem táplált szenvedélyek vagy az Egyház szempontjából súlyosan latba eső megfontolások ezt nem tennék lehetővé, magamra vállalom életemnek talán legnehezebb keresztjét: kész vagyok elhagyni hazámat is, hogy száműzetésben folytassam az engesztelést Egyházamért és népemért. Alázatosan teszem le ezt az áldozatomat is Szentséged lábaihoz, miután az a meggyőződésem, hogy a legnagyobb egyéni áldozat is kicsinnyé törpül, ha Isten és az Egyház ügyéről van szó. (Emlékirataim, levél VI. Pál pápának az amerikai követség elhagyásáról 1971-ben)
8. állomás: Jézus találkozik a siránkozó asszonyokkal
Itt, ebben a világ legnagyobb városában, ahol éjjel-nappal forgatják a metsző kést az anyaméhekben, ebben az órában is, ahol kezdődő, emberi életeket szakítanak, szippantanak, sósavval maratnak, fojtogatnak és tízezrével dobnak plasztik zacskókban a szemétdombra, itt kell magasra tartanunk az élet szentségének és istenadta jóságának zászlaját.
A gyereket Istennek szüljük és nem a konzumnak, a fogyasztásnak. Csak ezzel a hittel képes az édesanya gyermekének a sorsát vállalni és érte küzdeni. Akkor nem lesznek gyermekek és fiatalok, akiket szüleik – az egyet, a kettőt – imádnak, akiket szüleik tulajdonnak tekintenek. A végén ezek a gyerekek maguk megundorodnak ettől a szülői kényeztetéstől, attól a tudattól, hogy a szülők őt „birtokolják”. Íme a gyökere annyi millió szülő-gyerek konfliktusnak. (Anyák napi szentbeszéd, New York, 1974)
9. állomás: Jézus harmadszor esik el a kereszttel
Nem feledkeztünk meg tehát egyedülálló érdemeidről, amelyeket nehéz szorongattatás által veszélyeztetett lelkipásztori szolgálatban szereztél, és nem is vagyunk háládatlanok irányodban – akinek az élete heroikus tanúságtételként és intő példaként ékeskedik az egész Egyház szeme láttára –, amikor azt kívánjuk tőled, hogy még súlyosabb szolgálattal adózz főegyházmegyédnek.
Természetesen megértjük azokat az ellenvetéseket, amelyek lelkedet izgatják és aggasztják. Ezért nincs szándékunkban kényszeríteni téged, hogy meggyőződésed ellenében olyan nagy terhet végy magadra, amely ellen lelkiismereted tiltakozik. Ebből az indokból az Úr előtt végzett érett és figyelmes megfontolást követően mégis úgy tartjuk helyesnek, hogy ezt a terhet, amelyet apostoli hivatalunk a lelkek javára ránk rótt, magunkra vállaljuk. Nem az a szándék vezérel minket, hogy letegyünk egy mégoly méltó és érdemes főpásztort, hanem hogy őt a lelkipásztori vezetésben megfelelő módon helyettesítsük, s mert egyes-egyedül azon súlyos megfontolás vezérel Minket, amely az Egyház javát keresi, elhatároztuk, hogy az esztergomi érseki széket megüresedetté nyilvánítjuk. (VI. Pál pápa levele, 1973. dec. 18.)
10. állomás: Jézust megfosztják ruháitól
Egy földszinti fűtetlen, rideg, hodályszerű helyiségbe cipeltek be, ahová népes gyülekezet csődült össze vetkőztetésemre. Elsőnek a rendőrőrnagy nyúlt hozzám, azután a sánta titkosrendőr. Lehúzták a reverendámat és gúnyosan nevetve az alsóruháimat is. Bő, keleti jellegű, tarka-csíkos bohóc-öltönyt húznak rám. Felszentelt pap számára a reverenda, ha nem is mindent, de sokat jelent: ebben a környezetben különösen sokat. Engem nem igen szoktak látni civilben s a reverendától való megfosztás mély keserűséggel tölti el a lelkemet. Hirtelen táncolni kezdenek körülöttem. Az őrnagy rámordít: – Kutya! De rég vártuk ezt a boldog órát! Csakhogy ennyire vagyunk! (Emlékirataim, az első éjszaka az Andrássy út 60-ban, 1948)
11. állomás: Jézust keresztre szegezik
Állok Istenért, Egyházért, Hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellett a magam sorsa nem fontos. Nem vádolom vádlóimat. Ha a helyzetet időnként megvilágítani kényszerülök, az csak nemzetem feltörő fájdalma, kicsorduló könnye, megrázó igazsága. Imádkozom az igazság és szeretet világáért. Azokért is, akik Mesterem szava szerint nem tudják, mit cselekszenek; szívből megbocsátok nekik. (Emlékirataim, letartóztatása előtt egy hónappal kiadott főpásztori szózat, 1948)
12. állomás: Jézus meghal a kereszten
A számkivetésben sem érzek keserűséget. A hit állandó öröme indít arra, hogy dolgozzam a lelkekért a menekült magyarság körében. Ezt kezdtem meg Zalaegerszegen, folytattam Veszprémben, Esztergomban és az országban. Ez a feladat hárul rám most is: keresni, vigasztalni és erősíteni enyéimet. „Nem azt keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak van javára, hogy üdvözüljenek” (1Kor 10,33). (Emlékirataim utolsó sorai)
13. állomás: Jézus testét leveszik a keresztről és édesanyja ölébe helyezik
Ez a márványkő fedi most – míg a felszabadult haza földjébe megtérnek – földi maradványait Mindszenty Józsefnek, aki Csehimindszenten született 1892. március 29-én; pappá szentelték Szombathelyen 1915-ben, négy év múlva Zalaegerszeg plébánosa, 25 évre rá veszprémi püspök; 1945-ben esztergomi érsek, Magyarország bíboros hercegprímása. Helytállva Istenért, egyházért és szenvedő népéért, az elnyomó hatalom kétszer vetette fogságba; 1949-ben pedig életfogytiglani börtönre ítélte. Rabságából 1956-ban a szabadságharc kiszabadította, de miután a szovjet erőszak leigázta az országot, 15 éven át az Amerikai Egyesült Államok budapesti követségén kapott menedéket. Engedelmességből vette magára a számkivetés nehéz keresztjét s aggastyánként lett a világban szétszórt magyarság hű pásztora és igaz atyja. Meghalt Bécsben 1975. május 6-án. Mindszenty József bíboros Magyarország prímása 1892–1975. Élt és éljen a Szent Pannóniáért! (Mariazelli sírfelirata, 1975)
14. állomás: Jézus testét sírba teszik
Az élet megalázta – a halál felmagasztalta. A Szent Római Egyház és a Coelius-hegyi Szent István templom presbiter-bíborosa, Magyarország utolsó hercegprímása, esztergomi érsek, az üldöztetés idején a leghűségesebb pásztor: Mindszenty József, 1892. márc. 29. – 1975. máj. 6. A háború viharában szilárdan helytállt, a zsarnoki hatalom megkínozta és börtönbe zárta. Hazájának száműzöttje lett. Az Anyaszentegyház engedelmes fia volt. Hőn szeretett hazájának becsületét mindhalálig erősítette. Máriacellben temették el, halála után 16 évvel hazahozták. Itt békében nyugszik. (Esztergomi sírfelirata, 1991)
15. állomás: Jézus feltámad a halálból
Legyünk most az imádság nemzete! Ha újból megtanulunk imádkozni, lesz honnét erőt és bizalmat meríteni. Én is a milliók imahadjáratában és édesanyám mostantól még szorosabbra fogott rózsafűzérében bízom. Ne veszítsétek el bizalmatokat! (Zsid 10,35). Tartsuk meg a mi reménységünk rendíthetetlen vallását (Zsid 10,23), így lesz erőnk a reánk váró küzdelemre.
Ha Isten-Atyánk és Mária-Anyánk segít, akarok lenni népem lelkiismerete, hivatott ébresztőként kopogtatok lelketek ajtaján, a föltetsző tévelyek ellenében az örök igazságokat közvetítem népemnek és nemzetemnek. Ébresztgetem nemzetünk megszentelt hagyományait, amelyek nélkül egyesek talán igen, de a nemzet nem élhet. (Esztergomi székfoglaló szentbeszéd, 1945)
16. állomás: Az emmauszi tanítványok felismerik Jézust a kenyértörésben
Láttam Krisztust, a feltámadottat, ki körüljárt, jót tett, tanított, kit elhurcoltak vad pribékek, lázítónak, csalónak neveztek, meggyötörték, népe keresztfáját vállaira tették, eltemették, rágalmak szikláját ráhengerítették, váltott őrökkel őrizték.
S most föltámadott! Sírjából kijött, nem harmadnapra, harmad évtizedre, s megjelent tanítványainak, kik szétfutottak északnak, délnek, napnyugatnak: ,,Ne féljetek, íme, én élek, s veletek vagyok!”
Felismertem őt a kenyértörésnél, a kardélű igékről, melyekkel szólott: ,,Mit féltek, kicsinyhitűek? Vegyétek a Lelket, lelkemet, menjetek és hirdessétek minden nemzedéknek: Boldogok, kik üldözést szenvedtek az igazságért, népük igazáért, ők nyerik majd birtokul a földet, s övék már most az örök élet.” (Az Új Emmausz c. verset Mindszenty bíboros New Brunswick-i látogatásának emlékére írta Miskolczy Kálmán, 1973)